2017. szeptember 24., vasárnap

Epilógus

×2018. 12. 01.×
Harry Styles 
"Boldog Szülinapot! H." 
Ez állt a rövid, lényegre törő üzenetben. Nem tudtam, mit csinálok, mikor rányomtam a küldés ikonjára. Egy mély levegőt vettem, és talán még sohasem voltam ennyire ideges. Nem az élő adás, a színpad, vagy a gitár zavart. Inkább a dal, melyet elő kellett adnom. Azonban most már bevállaltam, nem léphettem vissza. Ezt a dalt még nem mutattam be senkinek, még nem énekeltem élő, egyenes adásban. Számomra azonban a lehető legtöbbet jelentette, hiszen az idő múlásáról, a bánatról, és a felejtésről szólt. Amelyről az elmúlt majdnem két évem is.
A Late- Late Show színfalai mögött kezdett rám törni egy kisebb pánikroham. A levegő egyszeriben kevés lett a kicsi helységben, és úgy éreztem kezd még kisebb lenni a hely, és ha nem jutok hirtelen levegőhöz, megfulladok. Próbáltam mély levegőket véve lenyugtatni magam, ezt azonban megzavarta az öltözőbe benyitó nő.
- Gyere! Te következel!- mosolygott rám kedvesen, én azonban csak egy bólintásra méltattam. A színpad felé közeledve rám aggatták a gitáromat, és egy mikroportot. Észre sem vettem, hogy ott álltam a színpad bejáratánál. Csak akkor kaptam észbe, mikor meghallottam James szájából a nevem, majd a közönség hatalmas tapsviharát, amely nekem szólt.
Magamra erőltettem egy mosoly, mielőtt kiléptem volna a színpadra. A közönség, még nagyobb üdvrivalgásba kezdett, az én ereimben a vér pedig egyre jobban felpezsdült. Az adrenalin száguldott bennem, és az idegesség kezdte átvenni felettem az irányítást. Még sohasem voltam egyedül a színpadon. Én és egy gitár. Ebből a koncepcióból születtek már csodák, de az nem a nagyközönség előtt volt. Egy lépéssel közelebb léptem az előttem álló mikrofonállványhoz. Elkezdtem pengetni a nyakamban lógó gitárt, amelyre a közönség azonnal reagált is. Egy mély levegőt vettem, mielőtt elkezdtem volna énekelni. Behunytam a szemem, és próbáltam koncentrálni az általam írt szövegre, mely teljesen a szívemből szólt. Haven képe lebegett előttem, és újra átéltem a vele együtt eltöltött perceket. Három percbe azonban nem fért bele mind, sőt csak a töredéke. Az egymással töltött szép emlékek számomra mindig többet jelentenek nekem, mint bárki más gondolná. Görcsösen kapaszkodtam az előttem álló képsorokhoz, míg az ujjaim szinte maguktól mozogtak a hangszeren. Csak a szám végén nyitottam ki a szemem. Az egész érzés, mely magával ragadott, egyszerűen olyan mámort adott, amelyet nem tudtam elmondani. Ilyet még talán egész pályafutásom alatt nem éreztem. Csodálatos érzés volt, több mint egy év után újra a színpadon állni. Most már nemcsak a szakításról tudtam érzelmeket kiadni magamból, hanem a rosszul végződő kapcsolatom boldog, szép pillanatait is dalba tudtam foglalni, mely ez alatt a szűk két év alatt szinte lehetetlen volt. Nem tudtam egy épkézláb mondatot írni, anélkül, hogy abban ne legyen szó a kapcsolatok tönkremeneteléről.

Azonban már túl vagyok egy igen hosszúra nyúlt fázison, de a teljes gyógyulásig, még rengeteg időnek kell eltelnie...

Ezúttal a végére hagytam a mondandómat, hiszen nem fog beleférni két sorba! Egyszerűen leírhatatlan, amit érzek most! Nagyon nagyon szívemhez nőtt ez a blog és a karakterek, így nagyon nehezen tudok búcsúzni tőlük, azonban tőletek még nem szeretnék! Bár ez alatt a blog alatt lehet, hogy nem találkozunk, de hamarosan viszontláthattok egy másiknál, melyről még nem szeretnék sokat elárulni, csak annyit, hogy egy két héten belül megnyitja kapuit, és megígérem, hogy rakok ki egy bejegyzést, amelyben tájékoztatlak titeket róla! 
Még egyszer nagyon nagyon köszönöm a támogatásokat, és a több, mint 8000 megtekintést! Szeretlek titeket! 
Vigyázzatok magatokra! Hamarosan hallotok rólam!    

2017. szeptember 22., péntek

40 ~ Átmeneti megoldás

Sziasztok! Jó olvasást a befejező részhez! Remélem a történtek elenére is tetsueni fog nektek, és nem fogtok miatta utálni nagyon! Az epilógust a hétvége folyamán fogom feltenni! Puszi! 

Haven Annalise Millar
×2017. 06. 01.×
Félhomály, forró csókok, érintések a testem minden egyes pontján, hangos nyögések, elhaló sóhajok. Egy óceán kék szempár, mely éhesen néz végig rajtam...
Fogalmam sem volt, hogyan kerültem négy hónap alatt harmadjára ebbe az ágyba. Nem tudtam, hiszen alig láttam a lelkemben lévő kisebb káosztól, de ebben a pár órában nem akartam a fejemben járni. Csak élvezni akartam ezt az éjszakát, és ennek a férfinak az ölelő karjaiban eljutni egy másik világba, mely sokkal de sokkal jobb, mint amelyben most élek. A férfi, melynek mellkasa szorosan simult mezítelen testemhez, most a nyakam kezdte lágy puszikkal behinteni. Ahogy sokasodtak a csókok, úgy váltak egyre vadabbá. A mellkasom gyorsan emelkedett, majd süllyedt, miközben a hátába mélyesztettem a körmömet. A férfiból egy mélyről jövő morgás tört fel, melybe beleremegtem.


Lehunytam a szemem, azonban nem jött rá álom. Hiába hallottam az engem átkaroló férfi halk, egyenletes szuszogását, nem sikerült átlépnem az álmok világába. Ahhoz túl sok minden járt a fejemben. Képtelen voltam kitisztítani az elmém, melyben egy bizonyos nap történései ismételték önmagukat.

Visszaemlékezés

×2017. 02. 04.×
A fejem rettenetesen fájt, szédültem, és borzasztóan zavart a fény. Óvatosan kinyitottam a szemem, éppen annyira, hogy egy résen keresztül lássak. Azonban bármennyire is erőlködtem csak homályosan láttam az alakot, aki velem szemben ült egy székben. Pár pillanat múlva megemelkedett a helyéről, majd felém sétált. 
- Haven?- a hangja nagyon távolinak tűnt, pedig ekkor már mellettem állt. éreztem érintését a karomon, a hideg viszont azonnal kirázott. Pár pillanatra visszacsuktam a szemem, és mikor újra kinyitottam, Louis- t pillantottam meg magam mellett. Nem rá számítottam, sokkal inkább Harry- re, hiszen rá volt szükségem. Emlékeztem a történésekre, melyek kórházba juttattak. Mozdulni nem bírtam, hiszen az alsó felem és a hasam sajgott. Louis arcára egy megnyugtató mosoly ült ki, melyet az arckifejezésemmel töröltem le onnan. Kétségbeesett voltam, és mindennél jobban akartam Harry- t látni. 
- Hol van Harry?- tettem fel hangosan a kérdést, bár ez inkább suttogás volt. 
- Ő most nincs itt! De itt volt, és egy levelet hagyott neked!- láttam, ahogy nyelt egy nagyot, miközben felém nyújtott egy összehajtott papírlapot. Remegő kezekkel hajtottam szét, és belül nagyon rosszat sejtettem.

Drága Haven! 
Rettenetesen bánt, hogy ezt kell tennem veled, de nincs más választásom. Nem tudok túllépni azon, ami veled történt! Még mindig nem tudom felfogni, hogy az az élet, melyet nagy örömmel vártunk más nincsen többé. Nem így akartam csinálni! De úgy éreztem könnyebb lesz leírni a vallomásomat, mintsem a szemedbe mondani. Tudnod kell, hogy szeretlek, és mindig is szeretni foglak, azonban be kell lássam, nem vagyok elég jó neked. Hiszen most is én sodortalak veszélybe, mert, ha nem lennék most boldog lehetnél, és nem vesztetted volna el a kisbabád! Bármennyire is szeretlek téged, tudom, hogy el kell engednem. Nem lehetek önző! A te érdekeidet is néznem kell, és neked az a legjobb, hogyha nem vagyok veled! Tudom, hogy most fájdalmat okozok a soraimmal, de ki tudja mi történne, ha veled maradok! Viszont a szerelmem irántad sohasem fog megszűnni! Kérlek, felejts el, és élj egy hosszú, boldog életet valakivel, aki igazán megérdemel! 
Szeretlek! H.  


A szívem borzasztóan kalimpált a mellkasomban, és azt hittem menten rosszul leszek. Nem tudtam tisztán gondolkozni, nem tudtom felfogni a levélben olvasottakat. Most elhagyott? Szakított velem? És mi van a kisbabámmal? Teljesen össze voltam zavarodva. Kétségbeesetten pillantottam fel Louis- ra, aki megértő szemekkel nézett le rám.
- Sajnálom!- suttogta, a következő pillanatban pedig belépett egy orvos. A negyvenes éveiben járó fekete hajú férfi kellemesen mosolygott, amint észrevette, hogy ébren vagyok.
- Jó napot!- köszönt, míg én csak biccentettem egyet. - Hogy érzi magát?
- Elvesztettem a kisbabám? Igaz?- kérdeztem, mire a doktor arcáról lefagyott a mosoly. A hangvétele megváltozott.
- Nagyon sajnálom! Őt nem tudtuk megmenteni!- mondta, majd miután állított valamit a mellettem lévő gépen, ki is sietett a kórteremből.

Visszaemlékezés vége


×2017. 06. 01.×
A mögöttem fekvő férfi megmozdult, majd abban a pillanatban meg is szólalt. 
- Minden rendben?- magas, ám férfias hangja kellemesen simogatta a dobhártyám. A keze megmozdult, majd a mezítelen derekamat kezdte cirógatni. Érintése helyén megbizsergett a bőröm.
- Persze!- fordultam szembe vele, majd az ajkaim az övéi ellen nyomtam. Belül viszont semmi sem volt rendben, de ezt neki nem kellett tudnia. Hiszen nem lesz közöttünk több, mint ami most van, bármi is legyen az.
Harry hiánya egyszerűen őrjítő volt, bár nem hazudok, ha azt mondom, hogy ez a pár alkalom segített valamelyest leküzdeni a szívemben lévő hatalmas űrt. Viszont nem akartam szédíteni senkit sem, hiszen nem voltak ez iránt a férfi iránt különösebb érzéseim. Engem még mindig komoly szálak fűztek Harry- hez, és ezt nem bírtam titkolni. Már négy hónapja nem láttam őt, és még mindig nem bírtam felfogni, hogy elhagyott, és egy levéllel hagyjon magamra. Hosszú ideig képtelen voltam megérteni, és még most sem sikerült tisztán. De valamivel elfogathatóbb lett a hiány, melyet éreztem. Már értem miért mondták azt, hogy az idő begyógyítja a sebet, de az enyém túl mély, és fájdalmas volt, és négy hónap alatt képtelen enyhülni.
- Aludjunk jó!- hirtelen hallottam meg Louis hangját, mely visszarántott a valóságba. Meztelen felsőtestére helyeztem a kezem, miközben teljes testemmel felé fordultam. A fejem a vállára hajtottam, és hagytam, hogy magával ragadjon az álom.


Harry Styles
×2018. 06. 12.×
Egy év az borzasztó hosszú idő. De elég arra, hogy valaki szívében elmúljon a fájdalom, és újra a régi lehessen? 

Fogalmam sem volt, mit gondoltam, mikor megírtam azt a levelet. Nem tudtam, hogy lehettem ennyire gyökér, hogy képes voltam otthagyni, mikor lehet, hogy a legnagyobb szükségem lett volna rá. Azonban a múltan már nem tudok változtatni, bármennyire is szeretnék. Egy éve nem láttam már, és borzasztónak éreztem hiányát.

Azonban ezek után nem bírtam a szemébe nézni. Tehettem volna akármit, de az a levél volt a legjobb, illetve egész életem legrosszabb döntése. Szerettem őt, bármit megtettem volna érte, de túl nagy volt a trauma, melyet én okoztam. Nem tehettem meg vele, hogy még nagyobb veszélybe sodrom!

Láttam, ahogy a barátaim szinte tönkremennek, ahogyan a kapcsolataik darabokra hullottak. Nem hiányzott, hogy a lány - akit mindennél jobban szerettem- szintén közéjük tartozzon. Bár éppen az ellenkezőjét csináltam...

Éreztem, hogy összetört, de remélem, a srácok mellette vannak, nem fogják hagyni, hogy még több fájdalom érje, és felkaparják majd a padlóról. A seb a szívében örökké tátongani fog ahogy az enyémben is, pedig csak meg akartam őt óvni.

Rengeteget szenvedtem, de ezt saját magamnak okoztam. Döntenem kellett: fogalmam sincs, mit tegyek... Két út van: az egyik vissza hozzá, a boldogságot rejtő ölelésbe. A másik pedig tőle nagyon messze, a szakadékba, melyből többé nincs kiút.
Én azonban a szakadékot választottam, és ezt sohasem bocsátom meg magamnak. Rá kellett döbbennem, hogy Haven, csak egy átmeneti megoldás volt számomra. Valamint a sorssal nem vitatkozhattam, de ez esetben tehettem volna ellene. De én túl önző voltam, és hagytam, hogy nélkülem vészelje át élete egyik legnehezebb szakaszát. Szüksége lett volna a támogatásomra, viszont nem mentem vissza hozzá. Nem volt bőr a képemen, azok után, amit tettem vele.

2017. szeptember 15., péntek

39 ~ Egyedül

Sziasztok! Itt vagyok a következő résszel, ami az utolsó előtti! Remélem tetszeni fog, és nem lesztek mérgesek a rész végéért! Jó olvasást! 
Haven Annalise Millar
×2017. 02. 01.×
Bevallom féltem a reakciójától, így csak összepréselt ajkakkal bólintottam egyet. Az arca ellágyult, én pedig kifújtam az eddig benntartott levegőmet.
- Bár nem a legjobbkor jött, de ez nagyszerű!- elmosolyodtam, és hagytam, hogy átöleljen.
- És még egy jó hírem van!- néztem zöld szemeibe, amelyekben ismét kíváncsiság uralkodott. - Szeretnék veled menni a turnéra!
- De a cukrászda, és Darling? Velük mi lesz?- kérdezte meglepetten, de nem tudta elrejteni a mosolyt az arcáról.
- A cukrászdába felvettem két embert, ők ellesznek ott. Az egyikőjük egy nagyon jó ismerősöm, és tökéletesen alkalmas az üzlet vezetésére. Darling pedig anyámnál lesz!
- Édesanyádnál? Sikerült kibékülnötök?- kérdezte még inkább meglepetten.
- Igen, és el nem tudod képzelni mennyire örültem neki! Viszont még mindig vannak fenntartásaim vele kapcsolatban.
- Tehát jössz velem?- váltott témát egy nagy vigyorral az arcán. Elnevettem magam, majd végül bólintottam egyet. Harry reakciója erre egy nagy szeretetteljes ölelés volt. Boldogan fúrtam a fejem a mellkasába, és szippantottam be férfias illatát. Percekkel később engedett el, így én újból belenézhettem smaragd szemeibe. Ám ez másodpercek töredéke alatt véget is ért, hiszen Harry az ajkait az enyémekre tapasztotta. A szemem becsuktam, és élveztem a pillanatot, titkon reménykedtem benne, hogy sohasem ér véget. 
- Csinálok neked reggelit!- vált el tőlem Harry, mire megráztam a fejem.
- Nem, én csinálok neked reggelit, illetve ebédet!- mosolyodtam el, a barátom pedig csak hitetlenkedve rázta meg a fejét. - Neked van a szülinapod!
- Rendben! Akkor csináljuk együtt!- ragyogott fel a szeme, míg én játékosan megforgattam az érzékszervemet. 
- Hát legyen!- válaszoltam végül, majd a földszint felé igyekeztem, a barátommal a nyomomban. 
A gondolataim egyfolytában a baba körül forogtak. Fogalmam sem volt, hogy képes leszek- e, huszonhárom évesen felnevelni egy gyermeket, és csak remélni tudtam, hogy Harry mellettem lesz, hiszen most minden eddiginél jobban szükségem lesz rá! 

Pár óra múlva...

- Arra számítottam, hogy jobban fogsz örülni!- suttogtam Harry mellkasán pihentetve a fejem. Hallottam amint élesen beszívja a levegőt, és éreztem a mellkasa gyorsabb emelkedését, majd süllyedését.
- Én örülök, Haven! Csak tudod, ez az egész olyan váratlan volt, és azt sem tudom, készen állok- e rá, hogy apa lehessek!- osztotta meg velem a legféltettebb gondolatait.
- Megértelek! Én is így éreztem a dolgokkal kapcsolatban, de nem tehetünk most már semmit. Én csak tudni szeretném, hogy az összes kétséged ellenére is itt leszel- e velem?- néztem fel az arcára. Próbáltam a lehető legjobban szembefordulni vele, de ez a kanapén ülve kicsit nehezebben ment, mint gondoltam.
- Megígérem, hogy melletted leszek, mindvégig! Hiszen tudod, hogy mennyire szeretlek!- Két keze közé fogta az arcom, majd a számra tapasztotta az ajkait.
A csodás pillanatba a telefonom éles hangja rondított bele, mire elváltam a barátom ajkaitól. A mobilom után nyúltam, mely Liam nevét írta ki. Azonnal végighúztam a kijelzőn az ujjam, ezzel fogadva a hívást. 
- Szia, Li...
- Haven! Azt hiszem, baj van!- szakított félbe Liam ideges hangon, mire engem is elfogott a pánik. -Cheryl-nél elindult a szülés! Kérlek, gyere a kórházba!
- Most Londonban vagyok! Viszont, amilyen gyorsan csak tudok repülök oda! Nem hagylak cserben, oké?- hadartam, miközben gyorsan felálltam a kanapéról. Harry követte a mozdulatom, és kíváncsi teintettel meredt rám.
- Rendben!- hadarta, majd már le is tette a telefont.
- Mi történt?- kérdezte egyből a barátom.
- Cheryl szül!- meredtem rá, de nem tudtam eltakarni a szám sarkában megbújó mosolyt. - Indulok LA- ba! 
- Én most nem tudok menni veled, mert holnap adjuk ki a második singel- t, de amint tudok megyek!- mondta Harry, mire én bólintottam egyet.
- Kérlek, foglalsz nekem egy jegyet, míg én átöltözök?- kérdeztem, Harry pedig egy bólintással jelezte a válaszát. 


Egy tizenegy órás repülőút után megkönnyebbülve szálltam le a LAX nemzetközi repülőterén. Elnyomtam egy ásítást, míg a bőröndömmel a kezemben indultam a kijárat felé. Az ajtóban viszont megtorpantam, hiszen egy csapat fotóst véltem felfedezni, akik valószínűleg csak rám várhattak. nyeltem egyet, és úgy döntöttem nekivágok az útnak, mely még előttem állt. A kapucnimat a fejemre húzva toltam ki az ajtót. Azonnal kamerák kattogását hallottam meg, valamint ahogy a nevemet, és Harry nevét kiabálták. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a zajokat, valamint a rám törő pánikrohamot. Azonban elkövettem egy nagyon nagy hibát, miszerint felemeltem a fejem. Egy vaku pont akkor villant, így teljesen megvakított. Közben éreztem, hogy egyre jobban a tüdőmbe szorul a levegő, és nő a nyomás, mely rám nehezedett. Próbáltam megszabadulni minden érzéstől, de ez lehetetlennek bizonyult. Egyszeriben nem kaptam levegőt, és fuldokolni kezdtem. A tömeg közben még jobban nyomott, és szédülni kezdtem. A pillanatnyi világosságot hirtelen a sötétség váltotta fel, melybe egyre csak zuhantam... 



Harry Styles
×2017.02.03.×

Fogalmam sem volt, miért hagytam, hogy egyedül repüljön Los Angeles- be! Annyira, de annyira egy barom vagyok! És, ha komolyabb baja esett? Vagy, ha egyáltalán fel sem ébred? Az egész az én hibám volt! Ha bármi történik vele... én azt nem élem túl... 

Két órája érkeztem meg, és még mindig semmi hír Haven- ről! Utálom az illatot, mely behálózta az egész várótermet. A kezembe temettem az arcom, és vártam. Vártam már rohadt két órája. Nem tudtam mi történt pontosan, de nagyon rossz előéreztem volt. 

Nem tudtam felfogni ép ésszel, hogy volt képes kíséret nélkül a tömegbe sétálni? Elment a józan esze? De ha mellette lettem volna... És? Akkor mi történt volna? Ami történt megtörtént, és bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk megváltoztatni a múltat. 
El kell ismernem, hogy csakis magamat okolhattam mindenért! Hiszen, ha mellettem lettem volna, akkor ez nem történt volna meg! És a fotósok is csak azért keríthették be, mert a barátnőm! 
A váróterem csendjébe a telefonom hangos csengőhangja hasított bele. Összerezzentem, de igyekeztem minél gyorsabban felvenni a készüléket, mely Liam nevét írta ki. 
- Szia, Liam!- szóltam bele a mobilba. 
- Harry! Hogy van, Haven?- kérdezte azonnal. 
- Még vizsgálatokat csinálnak rajta! Nem tudok még semmi konkrétat! Cheryl és Bear?- 
- Értem! Velük minden rendben! Alig várom, már, hogy lássátok! Annyira aranyos!- elmosolyodtam. Ám a következő pillanatban megláttam, hogy egy orvos igyekszik felém.
- Figyelj Liam, most leteszem! Mindenképpen hívlak, ha megtudok valamit, oké?- letettem a telefont, miközben felálltam. 
- Jó estét, Mr. Styles! Dr. Andew vagyok!- kezet fogtam az orvossal, aki egészen szimpatikus volt. Körülbelül az ötvenes évei elején járhatott. - Miss Millar stabil állapotban van, azonban a kisbabáját nem tudtuk megmenteni. Sajnálom!


Két órája ültem Haven szobájába. Rengeteg minden kavargott a fejemben. Borzasztó bűntudat kerülgetett, és legszívesebben kisétáltam volna a világból. Még nem is fogtam fel, hogy apa leszek, máris azzal a hírrel kell szembesülnöm, hogy mégsem. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fogok ezután Haven szemébe nézni, bár fogalmam sem volt, hogy miért éreztem így. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez az egész az én hibám, és hogy azért történt minden, mert Haven velem jár.
Tudtam, hogy ez még rosszabb is lehet, így a legjobb, amit cselekedhetek, hogy szakítok vele. Mire erre a döntésre jutottam, rengeteg mindenen rágtam át magam. Pro és kontra érveket szőttem a dolgok mellett, illetve ellen. Arra a fájó következtetésre jutottam, hogy nem jó neki, ha velem van. Bár tudtam, hogy ezt a lépésemet sohasem fogja nekem megbocsájtani, hiszen megígértem neki, hogy ott leszek vele. Viszont nem tehetek mást! Nem szabad hagynom, hogy még jobban szétszedje a média, ezért el kell őt engednem! Mindörökre!