2017. szeptember 24., vasárnap

Epilógus

×2018. 12. 01.×
Harry Styles 
"Boldog Szülinapot! H." 
Ez állt a rövid, lényegre törő üzenetben. Nem tudtam, mit csinálok, mikor rányomtam a küldés ikonjára. Egy mély levegőt vettem, és talán még sohasem voltam ennyire ideges. Nem az élő adás, a színpad, vagy a gitár zavart. Inkább a dal, melyet elő kellett adnom. Azonban most már bevállaltam, nem léphettem vissza. Ezt a dalt még nem mutattam be senkinek, még nem énekeltem élő, egyenes adásban. Számomra azonban a lehető legtöbbet jelentette, hiszen az idő múlásáról, a bánatról, és a felejtésről szólt. Amelyről az elmúlt majdnem két évem is.
A Late- Late Show színfalai mögött kezdett rám törni egy kisebb pánikroham. A levegő egyszeriben kevés lett a kicsi helységben, és úgy éreztem kezd még kisebb lenni a hely, és ha nem jutok hirtelen levegőhöz, megfulladok. Próbáltam mély levegőket véve lenyugtatni magam, ezt azonban megzavarta az öltözőbe benyitó nő.
- Gyere! Te következel!- mosolygott rám kedvesen, én azonban csak egy bólintásra méltattam. A színpad felé közeledve rám aggatták a gitáromat, és egy mikroportot. Észre sem vettem, hogy ott álltam a színpad bejáratánál. Csak akkor kaptam észbe, mikor meghallottam James szájából a nevem, majd a közönség hatalmas tapsviharát, amely nekem szólt.
Magamra erőltettem egy mosoly, mielőtt kiléptem volna a színpadra. A közönség, még nagyobb üdvrivalgásba kezdett, az én ereimben a vér pedig egyre jobban felpezsdült. Az adrenalin száguldott bennem, és az idegesség kezdte átvenni felettem az irányítást. Még sohasem voltam egyedül a színpadon. Én és egy gitár. Ebből a koncepcióból születtek már csodák, de az nem a nagyközönség előtt volt. Egy lépéssel közelebb léptem az előttem álló mikrofonállványhoz. Elkezdtem pengetni a nyakamban lógó gitárt, amelyre a közönség azonnal reagált is. Egy mély levegőt vettem, mielőtt elkezdtem volna énekelni. Behunytam a szemem, és próbáltam koncentrálni az általam írt szövegre, mely teljesen a szívemből szólt. Haven képe lebegett előttem, és újra átéltem a vele együtt eltöltött perceket. Három percbe azonban nem fért bele mind, sőt csak a töredéke. Az egymással töltött szép emlékek számomra mindig többet jelentenek nekem, mint bárki más gondolná. Görcsösen kapaszkodtam az előttem álló képsorokhoz, míg az ujjaim szinte maguktól mozogtak a hangszeren. Csak a szám végén nyitottam ki a szemem. Az egész érzés, mely magával ragadott, egyszerűen olyan mámort adott, amelyet nem tudtam elmondani. Ilyet még talán egész pályafutásom alatt nem éreztem. Csodálatos érzés volt, több mint egy év után újra a színpadon állni. Most már nemcsak a szakításról tudtam érzelmeket kiadni magamból, hanem a rosszul végződő kapcsolatom boldog, szép pillanatait is dalba tudtam foglalni, mely ez alatt a szűk két év alatt szinte lehetetlen volt. Nem tudtam egy épkézláb mondatot írni, anélkül, hogy abban ne legyen szó a kapcsolatok tönkremeneteléről.

Azonban már túl vagyok egy igen hosszúra nyúlt fázison, de a teljes gyógyulásig, még rengeteg időnek kell eltelnie...

Ezúttal a végére hagytam a mondandómat, hiszen nem fog beleférni két sorba! Egyszerűen leírhatatlan, amit érzek most! Nagyon nagyon szívemhez nőtt ez a blog és a karakterek, így nagyon nehezen tudok búcsúzni tőlük, azonban tőletek még nem szeretnék! Bár ez alatt a blog alatt lehet, hogy nem találkozunk, de hamarosan viszontláthattok egy másiknál, melyről még nem szeretnék sokat elárulni, csak annyit, hogy egy két héten belül megnyitja kapuit, és megígérem, hogy rakok ki egy bejegyzést, amelyben tájékoztatlak titeket róla! 
Még egyszer nagyon nagyon köszönöm a támogatásokat, és a több, mint 8000 megtekintést! Szeretlek titeket! 
Vigyázzatok magatokra! Hamarosan hallotok rólam!    

1 megjegyzés:

  1. Ezt most miért? Ok nem lehet mindig happy end, de hogy mindketten szenvedjenek 2 év után is.Legalább Haven legyen boldog!!😥😮😶

    VálaszTörlés