2017. augusztus 10., csütörtök

33 ~ Maradj velem!

Sziasztok! Egy kicsit hamarabb hozom a részt, hiszen nem tudom, holnap mikor fogok számítógép közelébe kerülni. Jó olvasást kívánok ehhez a tartalmas részhez! 

Haven Annalise Millar
×2017. 01. 01.×

Fogalmam sem volt mennyi idő volt, mikor felébredtem. Ugyanabban a pozícióban feküdtem, ahogyan elaludtam. Harry a mellkasomon aludt, miközben a karjával körbeölelte a derekam. Tökéletes rálátást kaptam lélegzetelállítóan hibátlan arcára, így gond nélkül tudtam tanulmányozni minden kis részletét. Nem tudtam megállni, hogy ne simogassam meg a haját, és az álla vonalát. Azonban nem tehettem, hiszen nem akartam felébreszteni Őt, így inkább óvatosan kikászálódtam alóla, hogy összeüssek egy kis reggelit. Belebújtam a papucsomba, majd a konyhába igyekeztem. Belenéztem a hűtőbe, hogy eldöntsem mit is szeretnek csinálni. Találtam egy kis angolszalonnát, tojást és kolbászt. Úgy gondoltam összeütök egy villásreggelit, mely alig fél óra múlva készen is lett. Kiszedtem két tányérra a rántottát, a sült kolbászt es a sült szalonnát. A hasam megkordult, így leültem a széles ablakpárkányra. Elkezdtem enni a reggelim, miközben kibámultam az ablakon. Néztem az esőcseppeket, ahogy lassan csordogáltak az üvegen. Az eső szinte szakadt odakint, és alighanem egy kis hóval is vegyült.
Az elmém ezerrel zakatolt, és különféle dolgokkal kelt meg, amire például nem is gondoltam. Elméletek futottak át az agyamon, amelyek nem tetszettek, hiszen egytől egyig a kapcsolatunk végét jelentették. Azt pedig semmiképpen sem szerettem volna, így jobb lett volna, ha nem is gondolok rájuk. Ami viszont nem ment. Újra és újra befurakodtak, és egy percre sem hagytak nyugodni. Mindennél jobban szerettem Harry- t, és nem akartam magára hagyni, mert tudom, hogy szükségünk van egymásra, ahhoz, hogy élni tudjunk.
Olyannyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy Harry bejött a konyhába.
- Haven! Te sírsz?- hallottam aggódó hangját, és csak akkor vettem észre, hogy könnyek szánkáznak le az arcomon. Nem néztem a barátomra, csak azért, mert lehetetlenül makacs voltam, és féltettem a büszkeségem. És tudtam, ha rápillantok, elgyengülök, és a karjaiba vetem magam. De ezt nem szabadott. Nem, addig semmiképpen, míg le nem tárgyaltuk a témát.
- Mi közöd van hozzá?- hangom kimért volt, és egy csepp érzelmet sem tükrözött.
- Haven! Megvan a nyomós indokom, amiért nem mondtam el! Higgy nekem!- próbálkozott, de én mégsem tudtam hinni neki.
- Ugyan már Harry!- felé pillantottam, és a gyomrom csakugyan megremegett. Hirtelen úgy éreztem, olyan távol van tőlem, és a hiányába bele tudnék halni, pedig alig volt két méterre tőlem. Elérte, hogy majd' felrobbanjak, de ezen az alul öltözöttsége sem segített, hiszen csak egy bokszer alsót viselt. A szívem örült tempóban verdesett a mellkasom ellen, ezért a pulzusom az egekben volt. - Akkor magyarázd meg!
Előre féltem a válaszától, de tudnom kellett.
- Ugye holnap fog kijönni a Sign Of The Time singleje. Ezért a hónapban Londonban kell maradnom, ugyanis tömérdek interjúm lesz. Egyszerűen azért lettem dühös, mert azt szeretném, hogy velem maradj! Nem bírnék ki három hónapot nélküled! Kérlek maradj velem!
- Harry tudod, hogy haza kell mennem! Nekem működtetni kell a cukrászdát, hiszen az a megélhetésem forrása, és az a munka az életem.
- Add el a boltot, és maradj itt!- vágott a szavamba, és a mondatával a szívemig hatolt. Felálltam, így szembenéztem vele, és nem ijedtem meg, egyből visszavágtam.
- Tudod mit kérsz tőlem? Azt, hogy hagyjak fel az álmommal, amire mindig is vágytam! Ez túl sok nekem! Ez olyan, mintha azt kérném tőled, hogy ne menj turnéra, és ne add ki az albumod, hanem gyere velem Los Angeles- be! És ez tudod, milyen szörnyű? Én sohasem adnék neked ilyen ultimátumot, mert tudom, hogy neked az éneklés az életed, és nem tenném ezt a rajongóiddal, viszont te mégis ezt teszed velem! És úgyis tudod, ha választanom kell, akkor téged választanálak, mert rettenetesen szeretlek, ahhoz, hogy elhagyjalak, de ezt nem kérheted tőlem!- kiadtam mindent magamból, ami eddig gyülemlett bennem. Könnyek folytak le az arcomon, amit Harry az ujjával törölt le, amint közelebb lépett hozzám. Úgy láttam rajta, megértette a mondanivalóm, és leszáll a témáról, viszont lehet, hogy megbántottam, amit a legkevésbé sem szerettem volna.
- Haven, te komolyan így gondolod?- kérdezte suttogva Harry, mire én egy aprót bólintottam, és közben alig láttam, ahogy az arca megrándult. A könnyeim fátyolként takarták el a szemem, így képtelen voltam megmondani, milyen érzelmek suhantak át az arcán. - Nézd, én nem akartam ezt! Annyira önző vagyok, hogy néha nem is látok tőle. Nem láttam ezzel neked mekkora fájdalmat okozok, de ha te így látod, akkor megértem, és elfogadom. Már csak azt nem tudom, hogyan fogjuk elviselni azt az öt- hat hónapot. Nagyon hosszú lesz!
Nem feleltem. Szipogva öleltem magamhoz a szerelmem, aki meglepődött, de készségesen ölelte vissza, a kissé remegő testem. Úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta, és ahogy elengedném, holtan esnék össze. Szívből örültem, hogy megértett, viszont abban egyet kellett vele értenem, hogy iszonyatosan hosszúk lesznek azok a hónapok. Kitudja, mikor láthatom majd újra. Viszont azon ráérek még rágódni, hiszen most egy egyel kisebb probléma elé kell állnunk. Először is, ezt az egy hónapot kell kibírnunk egymás nélkül.

**

×2017. 01. 10.×
Már majdnem két hete nem láttam Harry arcát, maximum csak FaceTime- on keresztül. Azonban ott nem érezhettem illatát, és nem élvezhettem az ölelését. Nagyon hiányzott, de még ennyit kellett kibírnom, hogy újra lássam. Nem szabadott emésztenem magam, ugyanis a cukrászda nagyon ment, így nem volt időm lazítani. Hajnaltól késő estig dolgoztam, és legnagyobb bánatomra egyik barátommal sem találkoztam, hiszen egytől egyig Londonban voltak. 
Az egyik ilyen átdolgozott munkanapon kivételesen délután négy órakor bezártam az üzletet, és hazafelé készültem, hiszen azt hiszem, két napja nem voltam otthon. Ásítva zártam be az üzlet ajtaját, mikor valaki a nevemen szólított. A második nevemen.
- Annalise?- kiáltotta egy női hang, mire megfordultam, ám egy számomra ismeretlen személyt pillantottam meg. Értetlenül néztem rá, ugyanis fogalmam sem volt, hogy honnan tudja a nevem. 
- Igen?- szólaltam meg végül, feleszmélve a kezdeti sokkból. 
- Te vagy, az? Komolyan?- kérdezte kissé szétszórtan a negyvenes évei elején járó nő.
- Igen, de mégis honnan ismerjük egymást?- még mindig nem értettem a helyzetet. Az asszony pillantása rettenetesen ismerős volt, viszont nem tudtam rájönni, hogy honnan. Azok a szeretetteljes azúrkék pillantások, melyek igézően szépek voltak.
- Nem ismersz meg?- csodálkozott el, és a tekintete azonnal megváltozott. Mintha szomorúság suhant volna át pilláin.
- Ne haragudjon! Tudnom kellene?- az értetlenségem még nagyobb lett, és most már végképp nem értettem a kialakult szituációt. Ezek szerint jogosan volt ismerős, de még mindig nem tudtam, hogy honnan.
- Az édesanyád vagyok!- a pupilláim kitágultak, közben pedig minden a helyére került. Ez nem lehet igaz! - Olyan régen kerestelek már!

1 megjegyzés:

  1. Baromi Jó Lett A Rész Imádtam Alig Várom Kövi Részt
    És Remélem Majd Meg tudják egymással beszélni ezt egészet amin össze vesztek de meglepet hogy egy idő után vissza jött az édesanya

    VálaszTörlés

Közreműködik